Szomorú évfordulóra emlékezünk ma: 1943 január 12-én indult el a szovjet gőzhenger a Don-kanyarban. A Magyar Honvédek a hírekkel szemben nem futottak meg, hanem három napon át tartották magukat a túlerő ellenében. Híradás nélkül ez nem ment volna.
Korunkban furcsa hozzáállás jellemzi a gyűjtőket. Fontos leszögezni, kivételek persze akadnak, de a nagy többség számára a militária a kardokat, a puskákat, a fegyvereket, a kitüntetéseket, a sisakokat és az egyenruhákat jelenti – aztán ezen túl mintha már nem is létezne semmi. Ez a sajátos gondolkodásmód rányomja a bélyegét a háború előtti korszakról szóló szakirodalomra is: szinte nagyítóval kell keresni az olyan alkotásokat, melyek a korabeli hadihíradás tárgykörébe esnek, illetve ehhez kapcsolódó visszaemlékezéseket taglalnak, tárnak a nagyközönség elé. Ha az ember például tól-ig ismeri a Doni-ütközetről szóló szakirodalmat könnyen abba a hibába eshet, hogy ott a magyaroknak talán nem is volt semmiféle híradása, s így tartottak ki három napon át a szovjet túlerő ellenében.
Pedig ez egészen biztosan nem igaz – még annak fényében sem, hogy az erről szóló munkákban gyakorta egy szó sem esik a honvéd híradók teljesítményéről.
Ha pusztán felszínesen közelítjük meg a kérdést, akkor is könnyen belebotolhatunk néhány megkerülhetetlen kérdésbe – ha pedig ne adj Isten alaposabban nekifeszülünk, pláne így járhatunk. Például ha tudjuk, hogy három napig kitartottak, akkor jogos a felvetés, honnét volt ehhez elegendő lőszerük? Mivel visszatérő “igazság”, hogy az Oroszországban harcoló katonák soha nem kaptak elég lőszert (tíz darab/ember/nap) még a fronton sem, joggal vetődik föl a kérdés, miként tudtak kitartani azzal a kevéssel, ami aktuálisan a zsebükben lapult? (Vélhetően azt a legelvetemültebb anti-militarista sem hiszi, hogy tíz darab lőszer bármire is elég egy olyan húsdarálóban, mint amilyen a Don-kanyar volt.) Vélhetően tehát kellett valaki, aki tudatta a nagy káoszban a hátrébb lévő raktárak vezetőivel, hogy abból a “kevésből” ami van, hová vigyenek még.
S ők voltak a híradók.
Ugyancsak nehezen képzelhető el, hogy a sebesültek szállítása miként bonyolódhatott híradás híján. Márpedig a visszaemlékezésekből tudható, hogy ahhoz képest, hogy mekkora “fejetlenség” volt ott, egészen meglepő mennyiségű sérült embert sikerült hátravinni.
Szintén elgondolkodtató, hogy a Cramer-hadtest ellentámadását miként lehetett megszervezni rádiók és vezetékes híradás nélkül – s az sem hihető, hogy Budapest pusztán a postagalambok vagy jelentőkutyák révén értesült naponta többször viszonylag pontosan a front állásáról.
Attól, hogy mi nem tudjuk szabatosan, egészen biztos, hogy a honvéd híradók is emberfeletti teljesítményt nyújtottak azokban a napokban, s nekik is részük volt a három napos sikeres ellenállásban.
Ha gyertyát gyújtunk a Doni honvédeknek, állítsunk oda még egyet a híradóknak is.
Tisztelet a Hősöknek!
a HA5KDR csapata
Örülök, hogy Ti is megemlékeztek (híradó szempontból is) a doni hősökről, ezen a szomorú évfordulón.
Tisztelet Nekik!